kép: pinterest
Anita Moorjani: Meghaltam, hogy önmagamra
találjak című könyvében a halálközeli élményéről ír, melyet rákos
megbetegedése okozott. A halál kapujából visszatérve, már egy teljesen más
nézőpontból tud rátekinteni az életre.
Összefoglaltam a szerző legfontosabb üzeneteit arról, hogyan
is kellene (jól) élnünk az életet. Szerintem nagyon tanulságos.
Jól kellene bánnunk Önmagunkkal
Anitához hasonlóan sok ember van, aki nem bánik jól magával.
Miután visszatért az életbe, a következő felismeréseket tette:
Miért nem fedeztem fel soha a nagyszerűségemet? Miért voltam
mindig olyan durva magamhoz? Miért bántottam magam? Miért mondtam le folyton
magamról?
Miért erőszakoltam meg magam azzal, hogy folyton mások
megerősítésétől tettem függővé, ki vagyok?
Miért nem a saját szívemet követtem? Hogy hagyhattam magam
ennyit gyötrődni? Hogy okozhattam magamnak ennyi fájdalmat?
Megfogadtam, hogy soha többé nem bántom magam!
Félelmek nélkül kellene élnünk
Életünk tele van félelemmel. Anita arra jött rá, hogy
valójában a félelmei tették tönkre, mert nem a valódi önmaga volt, a félelmei
megakadályozták abban, hogy azzá váljon.
Túl kell lépni valamennyi félelmen, és legyőzhetetlennek
lenni. Nem kell mást tennem, csak élnem – félelem nélkül.
A halálközeli élmény állapota messze túl van az elmén, és
éppen azért gyógyultam meg, mert a káros gondolatok végre teljesen eltűntek az
útból. Nem a gondolkodás, hanem a lét állapotában voltam!
Mindenkinél jobban tudom most már, hogy az életet
örömmel és elengedéssel kell élni!
A hétköznapi rutin rabsága helyett élvezni kellene az életet
Azt vettem észre, hogy az emberek már nem képesek meglátni
az élet varázslatosságát. A hétköznapi rutin rabjai voltak, és a soron
következő dolog járt az eszükben. Mindenki annyira a tevékenység rabja, hogy
képtelen csak úgy benne lenni a jelen pillanatban.
Az emberek túlságosan komolyan veszik a problémáikat. Nem
akartam már megrekedni a kicsinyes hétköznapi dolgokban és problémákban,
aggódni a jövő, a pénz, a munka vagy a háztartás miatt. Ezek a dolgok olyan
másodlagosnak tűntek. Magukkal ragadtak a fizikai világ drámái, ellentmondásai,
szorongásai és fájdalmai, és nem tudtam akként a kiterjedt, nagyszerű és
végtelen lényként tekinteni magamra aki valójában vagyok.
Számunkra élvezetes munkát kellene végeznünk
Anita azt írja képtelen volt megérteni visszajövetele után,
hogy az emberek hogy tölthetnek el annyi időt olyan munkával, amit egyáltalán
nem élveznek.
Tudtam, hogy a pénz kedvéért soha többé nem vállalok olyan
munkát, amit nem élvezek. A halálközeli élmény előtti időkben mindezt túl
kockázatosnak találtam volna. Mi van ha nem sikerül, miből tartjuk majd el
magunkat? Mostanra azonban ez megváltozott, és sokkal fontosabbnak tűnt, hogy
beteljesítsem az álmaimat.
Arra bátorít mindenkit, hogy az álmait követve éljen!
Azt írja nem kell kikutatnunk mi a rendeltetésünk, egyszer
csak megmutatkozik. Nem kell keresni, csupán csak hagyni kell, és engedni
magától kibontakozni. A megengedés állapotának eléréséhez pedig csak annyit
kell tennünk, hogy önmagunk legyünk.
Fontos, hogy olyan dolgot válasszunk az életünk vezérelvévé,
amely összekapcsol a belső szenvedéllyel, ami értelmet ad az életnek! A fontos,
hogy azt válasszuk, amire rá tudunk hangolódni. Amire rá kell erőltetned magad,
vagy vissza kell fognod az érzéseidet, gondolataidat, az valószínűleg nem neked
való.
Ha képesek vagyunk önmagunkban megtalálni azt, ami valóban
felvillanyoz, akkor a szinkronicitást (pozitív egybeesések) látjuk kibontakozni
magunk körül.
Értékelni kellene Önmagunkat
Anita azt írja, mindig kevésnek érezte magát. A korábbi
életemet azzal töltöttem, hogy elítéltem és büntettem magam, amiért nem voltam
képes megfelelni az elvárásoknak. Folyton alkalmatlannak éreztem
magam. Meg kell értenünk, hogy éppen ilyennek szántak minket, amilyenek
vagyunk. Felesleges más emberek tökéletesítő elvárásai szerint élnünk, hogy
aztán alkalmatlannak érezzük magunkat, mert csúfosan elbuktunk. Akkor érzem a
legerősebbnek magam, amikor hagyom, hogy az legyek, akinek az élet szánt engem.
Nincs más kötelezettségünk, mint hogy mindvégig hűek
maradjunk önmagunkhoz, és hagyjuk, hogy a dolgok megtörténjenek. Ha
visszatekintek az életemre, kristálytisztán látom, hogy minden egyes lépés – a
negatív is – végül a javamat szolgálták és elvezettek oda, ahol most vagyok.
Megtanultam bízni a végtelen önmagam bölcsességében. Nem
kell mást tennem, mint azzá a nagyszerű szeretetté válnom, aki valójában
vagyok, és hagyni, hogy az életem eseményei és körülményei kiforrják magukat.
Nem foglalkozom az elképzelhető kifutásokkal, hanem abban bízom, hogy minden
rendben lesz. Így a legvarázslatosabb módon minden elképzelhető dolog erőlködés
nélkül belép az életembe.
A valóság, amelybe a testem leállása után kerültem,
megmutatta a saját nagyszerűségemet, azt amelyet nem torzít el a félelem.
Tudatosult bennem egy nagyobb erő, amelyhez hozzáférhetek. A feltétel nélküli
szeretethez elég volt maga a tény, hogy létezem. Rájöttem, hogy semmit nem kell
tennem érte. Megláttam, hogy soha nem szerettem és értékeltem magamat és nem
vettem észre a saját lelkem szépségét. Pedig ez a feltétel nélküli nagyszerűség
mindvégig ott volt a számomra, csak a fizikai élet valahogy aláásta.
A gyógyulásomat az okozta, hogy képes voltam meglátni saját
nagyszerűségemet. Elengedtem az intellektusomat, vele együtt az önkorlátozó
hiedelmeimet, és amikor az elmém már nem állt az útban, a gátak elszakadtak.
A végtelen önmagunk ott van, ahol az intuíciónk és az
ösztöneink. A belső iránymutatást követve jövünk rá arra, mi a legjobb
nekünk.
Nem szabadna ítélkeznünk mások felett
A szerző azt írja, ha nem ítélkezünk magunk felett, akkor
már nem érzünk arra sem késztetést, hogy mások felett ítélkezzünk.
Azt is megtanultam, hogy ne legyek túl kemény magamhoz. Ha
már nem önmagam ellensége vagyok, hanem szeretni kezdem magam, akkor
automatikusan kevesebb a súrlódásom a környezetemmel. Sokkal toleránsabbá és
elfogadóbbá váltam. Ha tudatában vagyunk saját nagyszerűségünknek, nem érezzük
szükségét annak, hogy másokat kontrolláljunk.
Elengedéssel kellene élnünk
Megfigyelhetjük, hogy milyen sokszor akarunk kontrollálni
helyzeteket, embereket, milyen erőlködéssel, görcsösséggel éljük az életet. Ezt
leginkább akkor lehet felismerni, amikor valamilyen betegség legyengít minket
és akaratlanul is elengedjük a kontrollálni akarást. Anita szerint az egész
életet elengedéssel kellene élni.
Amikor már túl nehéz volt kapaszkodni bármibe is, mindent
elengedtem – és ez maga volt a tökéletes felszabadulás. Elfáradtam. Megadtam
magam.
A pozitív változások leginkább a színtiszta elengedés
állapotában történhetnek meg. Mindegy, ki vagy, hagyd, hogy önmagad legyél, és
azt tedd magadévá, amitől élőnek érzed magad.
A lényeg, hogy akkor is megbízzak a folyamatban, ha éppen
nehéz időket élek át, és ne ijedjek meg, ha szorongást, félelmet vagy
szomorúságot érzek, hanem engedjem, hogy továbbmenjenek.
Ma már nem hajszolok semmit. Helyette a megengedést
választom. A megengedés nem igényel erőfeszítést, sokkal inkább felszabadulás.
Annak függvényében, hogy mennyire gyorsan vagy lassan hagyom abba az aggódást,
és bízom magam a folyamatra, felgyorsíthatom vagy lelassíthatom a kép valóra
válását.
Rájöttem, hogy akkor vagyok a legerősebb, ha képes vagyok az
elengedésre.
Az elengedés katartikus és gyógyító hatással bír.
A betegségünkhöz pozitívan kellene hozzáállni
Azt írja a szerző, hogy a betegséget vagy tünetet ne valami
„legyőzendő dolognak” vagy ellenségnek tekintsük. Mert ez félelmen alapuló
reakció.
A testem engem próbált gyógyítani. Ha ellenséges
hozzáállással akarom eltüntetni a betegséget, akkor éppen az ellenkezőjét érem
el, hiszen a kibékíthetetlen ellentéttel egyben önmagamat is egyre mélyebbre
ásom a betegségtudatba. A lényeg, hogy miként tekintesz a betegségedre. Ne
függj tőle, és ne akörül forogjon minden egyes napod, és minden egyes
gondolatod, hogyan szabadulhatnál meg tőle. Sokkal hasznosabb, ha eltávolodsz
tőle kissé, és olyan dolgokkal foglalkozol, amelyek pozitív és alkotó
irányba mozdítanak. Szeretetből és ne félelemből döntsünk az egészséges életmód
mellett.
Az író szerint a legfontosabb lecke, amit a halálközeli
élmény során megtanult, az az, hogy az egyetlen egyetemes megoldás önmagunk
feltétel nélküli szeretete és a félelem nélküli élet! Továbbá ahelyett, hogy
túl komolyan vennénk, inkább élvezzük az életet!
A legnagyobb belső felismeréseit így foglalta össze:
Ó, szóval az életnek nem kellene ilyen küzdelemnek lennie –
az lenne a dolgunk, hogy élvezzük és örüljünk neki! Bárcsak tudtam volna ezt!
Bárcsak tudtam volna, hogy azért jöttem ide, hogy jól érezzem magam az életben
– hogy kifejezzem önmagamat és mindezt élvezzem!
További
elérhetőségek és weboldalak a linkre kattintva megtalálhatóak:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése